Alan Krueger, Barack Obama volt közgazdasági főtanácsadója a koncertjegyek árának gazdaságtanát vizsgálja. Most a New York Timesban jelent meg egy nagy cikk ugyanerről a témáról, abból az apropóból, hogy a közgazdasági Nobel-díjat Richard H. Thaler nyerte el, akinek a munkássága sokat segít a jelenségek magyarázatában.
A lényeg ugyanaz, mint azt már előző cikkünkben is leírtuk. A másodlagos piacon kifizetett, olykor horribilis árak azt mutatják, hogy drágábban is lehetne adni a koncertjegyeket. Azonban a zenészek nem pusztán a bevételek maximalizálására törnek, hanem a fair árak kialakítását. Ez pedig közgazdász szemmel is racionális viselkedés, hiszen így tudnak hosszú távon működő, jó kapcsolatot kialakítani a rajongókkal, a rövid távú profit “feláldozásával”.
A New York Times cikkében a Nobel-díjas Richard H. Thaler ugyan a koncertjegyek témájához közvetlenül nem szól hozzá, de azért egy frappáns mondatban összefoglalja a lényeget: “Nem szabad úgy viselkednünk, hogy az erkölcsi megütközést keltsen – még akkor is, ha ez a megütközés egy közgazdász számára akár balgaságnak is tűnik.” A cikk tanulsága az, hogy valójában a fogyasztók elvárása a fair árakról nem valami elutasítandó irracionalitás, hanem az emberi gondolkodásba van beépítve, és a piacnak számolnia kell vele. Ugyanakkor az, hogy pontosan mi tisztességes és mi nem, változik.
Ezt azért a koncertiparban sem mindenki látja így. A cikk idézi a WME Entertainment ügynökét, Marc Geigert, aki szerint “még mindig nem hagytuk teljesen magunk mögött a rock and roll szocializmus korszakát, és a koncertipar a dugjuk-a-homokba-a-fejünket közgazdasági elmélete alapján működik.” Ő elmondja, hogy a zenészei nem engednek a kérésének, hogy a legjobb helyek árait növeljék – és annak sem, hogy a leghátsó helyekre olcsóbban adják a jegyeket, hogy beteljen a helyszín. Attól félnek, hogy így ők maguk is “olcsónak” tűnnek.
A cikk folytatása a Dal+Szerző oldalán olvasható, ide kattintva.