Primadonnák, dívák… Fizikai értelemben sokszor tiszavirág életűek, mégis halhatatlanok, nemcsak művészetük révén, hanem azokkal a művekkel is, amelyeket ihlettek, vagy akár létrehoztak.
Sorsuk tragikus és egyben felemelő. Pompás, botrányos, misztikus lényük, létük örök téma, médiákban és magánbeszélgetésekben egyaránt.
Az ő világukba, történeteikbe léphetünk majd be a Zene Háza következő időszaki kiállításán, amelyet egyenesen Londonból, a Victoria és Albert Múzeumból importáltak.
A „Díva” a showbusiness fellegvárában máris százezreket vonz, és májustól Budapest lesz azon kevés városok egyike, ahová a nemzetközi térben ellátogat. Ez – a Dívák & Ikonok című, májusban nyíló időszaki kiállítás – adta az ötletet
a „Szubjektív” újabb mini-sorozatához, amelyben Batta András három szeánszban idézi meg elsősorban az opera és a popzene díváit, művek, zeneszerzők, látványtervezők, stílusok hatósugarában.
Hősnők sorsa a színpadon és a dívák sorsa az életben. Történetünk a nagy primadonnák korával kezdődik, azaz a 19. század első felében, amikor Bellini és Donizetti komoly hangvételű operáit a női főszereplő határozta meg. Kiindulópont a Norma, Bellini remeke.
Szóba is kerül az „erényes díva”, a híres Casta Diva áriában, amelyet elsőnek az isteni Giuditta Pasta szólaltatott meg, de a magyar repertoárba is hamar bekerült, Erkel Ferenc és egyik híres primadonnája, Schodelné Klein Rozália jóvoltából.
Mindezt a Normafa őrzi. A XX. századba Maria Callas vitte át e csodálatos szerepet. Norma és előadóinak tragikus sorsa bennünket is megérint. Ez a „Szubjektív” az erényes díváknak állít emléket.
Így kerül egymás mellé Beethoven Leonórája, Puccini Toscája, valamint Marlene Dietrich és Karády Katalin.
Érdekes módon: van bennük valami közös.
Fotó: Magyar Zene Háza